A koponyasérülések megelőzésének fontosságát hangoztatták a Pécsi Tudományegyetem (PTE) e témában rendezett konferenciájának előadói kedden a baranyai megyeszékhelyen.
 
Büki András, a PTE Idegsebészeti Klinikájának igazgatója elmondta: Magyarországon évente mintegy 1500 ember szenved kómával járó súlyos, valamint 50-75 ezren könnyű koponyasérülést.
A súlyos koponyasérülések a családok számára óriási tragédiát, ellátásuk társadalmi szempontból súlyos, a munkaképtelenségükkel is kalkulálva évi sokmilliárd forintos terhet, veszteséget jelent – mutatott rá a professzor.
 
Hozzátette, egyre több adat van arra, hogy a könnyű sérülések sem hagyják érintetlenül az agyat, nem múlnak el nyomtalanul.
 
Azoknak a sportolóknak az esetében, akik gyakran, nagy sebességgel ütköznek vagy nem sportolóknál, akiknél e sérülések ismétlődnek, a következmények beláthatatlanok lehetnek, már fiatal korban is fennáll egy krónikus elbutulási folyamat beindulásának veszélye – fogalmazott az orvosprofesszor.
 
Büki András megjegyezte, hogy ma az orvosok sem tudják megmondani biztosan, melyik enyhe koponyasérültnek kellene pihennie még egy hetet a sérülés után, és ki az, aki dolgozni mehet.
 
Becslések szerint a sérültek mintegy harmada úgy tér vissza mindennapi feladataihoz, hogy nem eléggé fitt, a figyelmét, a végrehajtó funkcióit illetően problémával küszködik, alvászavara van – mondta.
A klinikaigazgató utalt arra, hogy a legtöbb koponyasérülés még mindig a közúti balesetek következménye, de ez csökkenő tendenciát mutat, egyre gyakoribbak ugyanakkor az esések okozta sérülések.
 
Az egyetemi tanár arra hívta fel a figyelmet, hogy munkától és sporttevékenységtől függően lehetőleg mindenki használja a megfelelő védőfelszereléseket, a járművezetők és az utasok csatolják be a biztonsági övet, és senki ne vállaljon felesleges kockázatokat.
 




 
A véralvadási zavarral küzdőknek vagy a véralvadást befolyásoló gyógyszert szedőknek érdemes meggondolniuk, hogy motorkerékpárra ülnek-e vagy felmennek-e a fára egy vödör cseresznyéért, esetükben ugyanis egy esetleges koponyasérülés súlyosabb következményekkel járhat – fogalmazott Büki András.
Dóczi Tamás idegsebész professzor, akadémikus arról szólt, hogy a pécsi idegsebészeti klinika országos felmérése alapján 2002-ben készült tanulmányban először kaphatott képet a szakma a súlyos koponyasérülések hazai előfordulásáról és kezeléséről.
 
Emlékeztetett arra, hogy az eredmények sokkolóak voltak: amíg a fejlett országokban a súlyos koponyasérültek halálozási aránya nem haladta meg a 30 százalékot, addig ez Magyarországon az ellátásban tapasztalt késlekedés és a korszerű ellátási irányelvek elmaradása miatt több mint 50 százalék volt.
Azóta számos eredményt értünk el, hiszen javult a klinikai gyakorlat, jobb módszerek, terápiás elvek terjedtek el, ugyanakkor nagyot romlott az ellátó csapatok humán erőforrása – közölte.
 
Kiemelte, hogy az orvosképzés helyzete bizonytalanabbá vált, már a jobb gimnáziumok tanulóinak egy része külföldön képzeli el a jövőt, ott is kíván továbbtanulni. Ráadásul nagy a különbség a fővárosi és a vidéki orvosképzés felvételi ponthatárai között.
 
“Tavaly a Semmelweis Egyetem felvételi ponthatára hússzal volt magasabb volt, mint a pécsié” – mondta.
Dóczi Tamás közlése szerint a képzés tekintetében újfajta gondolkodásra van szükség. A fiataloknak az egyetemi évek alatt jövedelemszerzési lehetőséget, munkát kellene biztosítani, szükség lenne a hallgatók orvosi hivatáshoz való elkötelezettségének növelésére, és egyebek mellett a gyógyítás, a rehabilitáció terén a civil társadalom bevonására.
 
Sándor János, a Debreceni Egyetem Megelőző Orvostani Intézetének vezetője arról szólt, hogy az Egyesült Államokban a traumás agysérülések hatékony kontrolljával, innovációval az elmúlt húsz évben jelentősen csökkentették a halálozási arányt, az e sérülésekből fakadó rokkantságot, maga az ellátás és az utógondozás is költséghatékonnyá vált.
 
Úgy vélte: ezeket az eszközöket alkalmazva Európában és Magyarországon is meg kellene teremteni a balesetek megelőzésében, a betegek ellátásában tevékenykedők közös munkáját, együttműködését, elérni, hogy mindez egyfajta össztársadalmi ügy legyen.